Fakopáncsolók

„Mónika vagyok, két kislány édesanyjaként és kézművesként megtapasztaltam, mekkora szerepe van a gyerekek fejlődése szempontjából az őket körülvevő tárgyak, különösen a játékok minőségének.

Anyaként és alkotóként azt álmodtam magamnak, hogy egyszer csupa olyan játékot és eszközt fogok készíteni, melyek kimondottan fejlesztő hatással vannak a gyerekekre. Ez az álom valóra vált, hiszen a Szalakóta programhoz csatlakozva megkaptam azt a támogatást, amivel megvalósíthattam alkotásaimat és elérhetővé tehettem őket a gyerekek és a tudatos szülők számára.”

A VELARI Nonprofit Kft. a SZALAKÓTA Program keretén belül olyan saját ötletüket megvalósító termékkészítőket, ezermestereket karol fel, akik saját termékeik előállításához, illetve értékesítéséhez szeretnének segítséget kapni.

További információért tekintse meg honlapunkat: Szalakóta Program: Képviselt termékek

A fenti termékek után érdeklődhet a szalakota@velari.org címen. #fakopancsolo

(X)

 

 

A lószerszám szíjazati elemei – bevezetés

A Szalakóta program kézműipari tárgyú cikksorozatában már számos írásunk érintette a szíjjártó-mesterséget, vagy taglalta ennek egyes tevékenységi részeit, ám éppen a szíjazatokkal, a lószerszám felkantározási, illetve fogatolási elemeivel eddig alig foglalkoztunk. A következő néhány alkalommal ezt az elmaradást pótoljuk.

A szíjjártók hagyományosan nem örülnek, ha mesterségük nevét a „szíjgyártó” szó archaikus alakjának tekintik, ők jobb szeretik, ha a szíjjártás a készbőrből kimetszett szíjak megjáratásának, megdolgozásának, lószerszámmá képzésének (vagy épp ruházati övvé stb. munkálásának) értelmeződik.

Szerszámkészletük évszázadokon át a 20. század második harmadáig alig módosult. Volt fonal- és cérnavágó késük, élszedőjük, félhold alakú serfelőkésük, a nagy bőrformák kimetszéséhez görbekésük, tolókéseik, mindezekhez különböző fenőköveik. Kúpos-, lapos- és csípőfogójuk mellett volt fogólyukasztójuk, szélezőfájuk, aztán úgynevezett bújtatójuk, vékonyító bőrgyalujuk, különféle kalapácsaik, a szabásokhoz körzőjük, a varráshelyek kijelölésére szakítókörzőjük, mintaáttételhez és díszítésekhez rádlijuk. A varróár mellett gömbölyűárat is tartottak, a fonalakhoz pedig szurkot, méhviaszt. Kiemelt szerepet töltött be náluk a csikónak vagy kösünek mondott varrószék. A varrószék négy lábon állt, felső szorítójába, a „csikófejbe” kellett a kivágott bőrt vagy az összepászított bőröket befogatni, és egyszerre több tűvel hozzálátni a varrásukhoz. A spárgahasználat volt a leggyakoribb: cérna csak az úri (parádés) felszereléseknél, soksallangos díszhámoknál járta.

Kéznél voltak még náluk festő- és cirmozó– (szironyozó-) alkalmatosságok is, illetve szegecsek, kész ötvösmunkadarabok, csatok, veret-elemek rézből és ezüstből. Mielőtt ezeket gyári készletekből szerezték volna be, nemcsak finomfémműves kisműhelyek együttműködését igényelték, hanem lánckovácsokét is. Szironytechnikával történő díszítést (bőrszalagos hímzést) csikóbőrös kulacsok, kolompokhoz, csengőkhöz rendelt szíjak, ruházati övek, esetleg bőrös kiképzésű székek esetében alkalmaztak, ám a késői bőrműves korban akár kulcstartók esetében is. A 17.-18. század tartós divatja volt a skófiumos hímzés, a fémszál  (aranyozott vagy aranyozatlan ezüstfonal) alkalmazása a díszhámok, bőr- és szövet-anyagú tokok, azonfelül ládák bőrkárpitjai, nemesi ruházatok, bőrfedésű könyvek díszítésénél. A bőrfelület bélyegzős módszerű, préselt-ábrás díszítése akkoriban elsősorban a könyvkötőkre volt jellemző, de a 19. század folyamán a tokok, tarsolyok és a lószerszám tekintetében is felzárkózott ez a szokás.

marhabőr, mint fő alapanyag mellett a borjúbőr, a lóbőr, a sertésbőr is elkelt a szíjjártó-műhelyekben, egyrészt a díszítő rátéteknél, másrészt a béleléseknél, párnázásoknál.  Ismerték az eltérő állatbőrök kezelt változatainak tulajdonságait is (cserzési, pácolási, lágyítási módok szerint), mind az alkalmazás, mind a varrás, mind a festés szempontjából. A festésen is túllévő termékek szeges rakfalra kerültek, vagy, ha parádés felszerelésről volt szó, fogasos társzekrénybe. Maradjanak velünk, következő írásunkban a felkantározással foglalkozunk.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

Nyeregkészítés ma – a munkálatok bőrműves szakasza

A Szalakóta program kézművességi tárgyú cikksorozatában az előző alkalommal a korszerű nyeregkészítés munkamenetének első felét ismertettük. Most a munkálatok hátralevő fázisait vesszük sorra.

nyeregváz alsó bőrfedéséhez kellő darabot szabásminta alapján nagy marhabőr lapból vágják ki. A szabásmintánál már figyelembe veszik a személyi megrendelést, a lovas lábának adatait. (A rész-bőrkivágatokhoz beszerezhető egy méretellenőrző szerkezet.) Csiszológép dolgozza meg – gondos odatartás mellett –, vékonyítást is végezve, a kivágott bőr széleit, amelyeket így majd könnyebb lesz megvarrni. A puha munkalapra terített bőrbe szintén gép üti bele az adott márkajelet, a modellnevet, a sorozatszámot, a vázméretet és az ülésméretet. Kimetszenek emellett egy szilvamag alakú, csak éppen többszázszor akkora kemény bőrt a lovas térdpárnája elkészítéséhez.

A kemény bőrre habszivacsot ragasztanak a megfelelő alakban, arra pedig puha bőrt, valamivel nagyobb átmérővel. A domborodó puha bőrnek lelapuló peremet csinálnak –   bőrkímélő halcsont segítségével – , hogy aztán ragasztósan behajtsák körben ezt a peremet, rá a másik oldali kemény bőrre. Nem a perem egésze hajlik be, de a megmaradt külső peremrészre is ragasztó kerül, ugyanis a térdpárna a maga ívével illeszkedni fog a korábban kivágott nyereg-alsóbőr homorú széléhez. Összeillesztik a puha munkalapra lefektetett alsóbőrt és a térdpárnát, és egymáshoz szorítják őket. A ragasztókötést kalapáccsal is megerősítik, mielőtt az összevarrás következnék. Hogy a lépegető-varrótűs gép a ragasztás mentén dolgozzék, a kettős rész-munkadarabot a géphez kell fogni és lassan fordítani. Elhelyezés után az alsóbőr még összevarrandó a tetőbőrrel.

fekete habszivacs tetőre – a kápáknál, az üléshelynél – hasonló  eljárással – kivágás, élkezelés, ragasztás, varrás – kerül rá a bőrfedés, a súlyeloszlató szárnyakkal és más összetevőkkel. Tömését a nyereg a már bőrös kápa résén át, gyapjú–műanyag-keverékből kapja meg. A tömés mennyisége (egyedi rendelésnél) a ló alakjától függ – akár az elülső, nem-íves kápa mérete (a mar-kamráé).  A tömést a sötét, vagy épp tejeskávészín bőr felületkímélő – gumikalapáccsal történő – verésével döngölik egyenletesre.

A habgumi belsejű, külön elkészített nyeregpárnát árral kifúrt lyukakon át varrják a nyeregtetőhöz, puhító vízpermetek közbeiktatásával. Hátsó részének odavarrása nehezebb: ehhez már görbe ár és görbe tű szükséges. Az összeszoruló réteg-szegélyek közt nem szabad, hogy hézag maradjon, ezért kalapáccsal is ütögetni kell a varrás során a szegélyeket. A végleges nyeregformát hidraulikus prés adja meg; a présbe helyezett nyerget rézsútos szögben álló műanyag-táblák tartják meg, míg egy vastuskó lenyomja a munkadarab közepét. Végül a kengyel is beapplikálható.

Három teljes munkanap nem elég az összes nyeregkészítési munkálathoz, de a negyedik napból már nem venne el sokat a hátralék, ha nem kéne még   különálló tartozékokkal is foglalkozni – kantár, zabla stb. –; legközelebb az ilyen felszerelési részeket vesszük szemügyre. Folytatjuk az ismertetést következő cikkünkben.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

Nyeregkészítés ma – a munkálatok alapozó része

Mostani összefoglalásunk a szíjjártó-mesterségről szóló írásfüzérünknek nem az utolsó darabja: a Szalakóta program kézműipari cikksorozatában több további bőrművességi tárgyú ismertetőnk következik még.

A jelenkori magyar nyergesek, ha nem célzatosan népi-hagyományőrző munkát folytatnak, leggyakrabban angol típusúnyergek kialakítását végzik, ilyen-olyan altípus-változatokban Ehhez kész nyeregvázakat szereznek be.  Ha a gyári váz öntött, tömör műanyag (az ilyet elsősorban amerikai gyártók produkálják), vagy könnyűfém, úgy a nyereg valamelyest nehezebb lesz az üvegszálas vázúaknál, de könnyebb lesz a favázúaknál. Általában ötéves garanciával forgalmazzák ezeket a vázakat, másnéven kereteket („fákat”).

műanyagkeretre már a nyergesműhelyben kerülnek rá a szükséges hajláskövető acélszalagok, szegecseléssel, valamint a váz hajlatainál a szalagvégeket áthidaló merev fém közdarabok. Ezután fűrészgéppel ovális lyukat kell vágni a tömör váz közepébe, az üléshelyen, és azt habszivaccsal kibélelni. A hátsó kápának megfelelő vázrész külső felületét és peremét ragasztóval megkenik, hogy aztán befedjék készbőrrel, amelyet a perem körül betűrnek, ahogyan egy kifordított bicikliülés bőrburkával tennék. A beterjeszkedő felesleget utána szabókéssel lemetszik.

Most egészen az ülésig beragasztózzák a váz tetejét (belsőjét) és habszivacs-lapot tapasztanak rá, amelyet a kápa-perem szerint késsel körbevágnak, valamint a kápa-mélyedéshez is hozzáigazítják, mélyedést faragva a habszivacsba a késsel. Reszelős csiszolással is pontosítják a fedést. Majd még két fehér habszivacs-lap kerül a váz tetejére, ekkor már nagyobb felületen –  az üléshelyet meg az oldalakat is elfedve az elülső kápa-peremig –, amelyek formára-alakítása már hosszabb időt igénylő feladat. Közben mérőléccel ellenőrizgetik a tapasztás egyenletességét. A fehér burokra egy réteg fekete habszivacs-réteg kerül pluszban, a ráhelyezés után formára vágva. A váz alján továbbra is jól láthatók maradnak még a réz közdarabok, hajlatfogók.

Az eddigiekben még nem kellett különösebben figyelembe venni a megrendelés egyedi mozzanatait, csak a típusvonásokat. A további munkafázisoknál azonban már ajánlatos mind a lovas alkatának, mind a ló tulajdonságainak bizonyos visszatükrözése a nyeregalakításban. A megült lovak viselkedésének egyes elemei nyeregfájdalomra engednek következtetni. Tudni kell, hogy nyeregcserével ezek a viselkedéselemek eltüntethetők, másrészt azonban a lovas fájdalommentes tartásának egyénenként meghatározható optimumát is érvényesíteni kell. A nyeregformálásnak ez a két szempont-csoportja összeegyeztethető. Maradjanak velünk, következő cikkünkben folytatjuk témánkat.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

Nyeregkészítés ma – a műhelyek

Folytatjuk a lószerszámozás múltjával és jelenével foglalkozó írásfüzérünket a SZALAKÓTA program kézműipari tárgyú cikksorozata keretében.

A második világháború alatt a magyar lóállomány nagyobb hányada elpusztult, a regenerálásnak pedig aztán ellene hatott a modernizáció, a gépesedés haladott 20. századi fázisa.

lovarda-építtetés újabb keletű divatja, a lótartási gyakorlat ezredforduló körüli viszonylagos fellendülése nem hozta magával a lovak lemérése után készülő vasalt fa nyeregvázak –  és a lokális hagyományú bőrözés, sallangozás – különösebb újra-megbecsülését, reneszánszát.  (Nem kapott lökést a ’90-es években lehanyatló hazai bőrgyártás sem: a nyergeseknek külföldről kell rendelniük a bőrt.) Napjainkban a nyereg-igénylők jelentős részét jobban érdeklik például a gaucho- vagy a western-nyergek, az ausztrál nyergek, illetve bizonyos speciális katonai nyergek, amelyek korszerű szintetikus vázait külföldi cégek prototípus-fazon szerint futószalagon bocsátják ki, ahogyan egész nyergek is kaphatók konfekcióban. Nem mintha az előregyártott vázak lehetetlenné tennék, hogy a végső nyeregkialakításnál érvényesüljön személyre-szabási törekvés, vagy hogy a nyerget összeállítók figyelembe vegyék az egyes lovak sajátságait. De az így előállított nyergek – amelyek vázaira általában ötéves garancia szól – minőségileg nem felelnek meg a régieknek, egyre gyakoribb rajtuk az egykorinál vékonyabb bőrözés, egyre több bennük a gyors kopású anyag.

2013-ban az OKJ-tanfolyamok köréből eltűnt a nyerges–szíjjártó szaktantárgy. A törlés okai közt az is szerepelt, hogy a legelkötelezettebb nyergeseknek nincs szuflájuk még tanítani is, hiszen még a cérnabefűzést is tanítaniuk kéne. Nincs már meg a régi segéd-rendszer, amelyben a kisinasokkal a mesternek nem kellett foglalkoznia, hanem a segédeknek osztotta a munkát. Egyetlen nyereg elkészítése csaknem másfélezer kisebb munkafolyamatból tevődik össze, és ha olyan munkamódot veszünk alapul, ami manapság viszonylag hagyományosnak számít, hét munkanapot is igénybevesz. A nyeregjavítás sem mindig végezhető el kielégítően egyetlen munkanapon belül. A viszonylag hagyományos módba beleértendő valamilyen csíkvágó masina, varrógép és egy kisebb serfelőgép (bőrtömörítő, bőrkeskenyítő) használata is.

A legkorszerűbb felszerelésű nyergesek műhelye átmenet a háziiparos környezet és a gyártóüzem közt. Túlnyomórészt kézműves munka azért az övék. Egy-két nap alatt náluk sem készül el egy nyereg: átlagban 26 munkaóra kell hozzá, még úgy is, hogy munkájuk a kész nyeregváz kézbevételével kezdődik.  Figyelni tudnak funkciós árnyalatokra, tudják például, milyen mélyen ültető, milyen combtámasz-hosszúságú nyereg biztonságos a terepugrásokhoz úgy, hogy meredek ugratásokhoz már nem ajánlott, és milyen nyereg felel meg ez utóbbi használat céljára.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

Nyeregkészítés egykor – a boknyereg bőrmunkálatai

Bőrművességi cikkfüzérünket továbbra is a nyeregkészítés témájánál időzve folytatjuk, a SZALAKÓTA program kézműipari írássorozata keretében.

A honi nyergesmesterek önkéntelen hajlama a régmúltbeli hazai nyeregformálás, -felszíjazás alkalmazására, megőrzésére, természetszerűen társult az ismeretbővítés igényével, a különböző nyeregalakítások kitanulása iránti szakmai érdeklődéssel. Különösen, hogy az egyre többrétű lóhasználat – a variálódó funkciók – szerinti kereslet terelő ereje nem értelmezhető merőben idegen és idegennek megmaradó hatásként. Hiszen mondjuk a Habsburg-haderőbe illeszkedő 18-19. századi magyar huszárság a maga felszerelési és mentalitásbeli sajátságaival maga is hagyományteremtő jelenség volt, továbbá az Angliából Széchenyi által ideplántált lóversenykultúra is megeredt, helyi önerőre kapott, öregbítve a magyar lótenyésztés és lóiskolázás hírnevét. Egyébként is, minthogy a Monarchia-kori nagyobb városokban éppúgy lovaskocsis közlekedés zajlott, mint a megyék kistelepülései közt, városi mester volt már a szíjjártók/nyergesek többsége. Más és más nyeregtípusok kellettek a vadászatokon megjelenő dámáknak, a lovaspólózó uraknak, a parádé-lovasoknak, az angolos versenylovaglási ágakban a díjfuttatási, a díjugrató és a távlovas zsokéknak, a military- (lovastusa) résztvevőknek. Az előző írásunkban tárgyalni kezdett boknyereg is a városi laktanyák, állomásozó lovasszázadok felől terjedt el a paraszti gazdaságok körében, miközben nem veszett ki egészen még a kun- vagy betyárnyereg sem („kanalas” vagy „fejes” kápaforma), a kocsisnyereg (keresztfával az elülső kápán), vagy az a szokás, hogy a hortobágyi csikósok patracot használnak. (A patrac, vagy csikósnyereg csupán kengyeles takaró.)

boknyereg elkészítésének minuciózus figyelmet kívánó, és nem kevésbé hosszadalmas második felét a bőrözés jelentette: a kész boknyereg, noha nem kevés fa-, vászon-, fémanyagot és gyapjút tartalmazott, merőben bőrtárgynak, vastag bőrdíszmű-holminak kellett kinézzen. A feltömött, bevásznazott nyeregváz olyan bőrbevonatot kapott – másfél centinél is vastagabb, szépen kikészített marhabőrből – , amely maga is hordoz kitömött részeket. Először az ülésbőrt szabták ki, amelyet a nyereg-oldalfák közti, már párnás rész fölé, illetve magukra az oldalfákra rögzítettek, hogy aztán kerüljön alája még külön nyeregpárna is. Másodjára a hevederek bőrözése (a felrántóvédők, csatvédő) következett, majd a súlyelosztó nyeregszárnyak minuciózus előállítása és beszerkesztése, amelyek fölerősítve elfedték a nyeregtalpat. Tartozott hozzájuk heftelt rész is, vagyis gyapjútömésű, bőrvarrott térdpárna is, illetve kétoldalt egy-egy merevítő-bőrös fül.  Ezután készült el a váz alá nyomandó nyeregpárna, egy-egy papuccsal (bőrtok-függelékkel). A nyeregpárnát úgy rögzítették, hogy odavarrták egyrészt a hátulsó kápánál behajtott ülésbőrhöz, másrészt elöl a kisszárny függelékeihez. Végül kengyellel látták el a nyerget.

Boknyerget – vagy régebbi hagyományú nyergeket – a 2000 óta eltelt időben is készítettek Magyarországon nagyjából olyan hozzávalókkal, olyan  eszközparkkal, mint a két világháború közti kismesteri műhelyekben. Ám csak szórványosan, mert – amint következő írásunkban szólunk erről – az akkori nyereg-igényekhez képest sokkalta szűkebb mai kereslet tárgyilag is elváltozott. Folytatjuk cikksorozatunkat…

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

Fakopáncsolók

„Mónika vagyok, két kislány édesanyjaként és kézművesként megtapasztaltam, mekkora szerepe van a gyerekek fejlődése szempontjából az őket körülvevő tárgyak, különösen a játékok minőségének.

Anyaként és alkotóként azt álmodtam magamnak, hogy egyszer csupa olyan játékot és eszközt fogok készíteni, melyek kimondottan fejlesztő hatással vannak a gyerekekre. Ez az álom valóra vált, hiszen a Szalakóta programhoz csatlakozva megkaptam azt a támogatást, amivel megvalósíthattam alkotásaimat és elérhetővé tehettem őket a gyerekek és a tudatos szülők számára.”

A VELARI Nonprofit Kft. a SZALAKÓTA Program keretén belül olyan saját ötletüket megvalósító termékkészítőket, ezermestereket karol fel, akik saját termékeik előállításához, illetve értékesítéséhez szeretnének segítséget kapni.

További információért tekintse meg honlapunkat: Szalakóta Program: Képviselt termékek

A fenti termékek után érdeklődhet a szalakota@velari.org címen. #fakopancsolo

(X)

 

Nyeregkészítés egykor – a fanyereg és utóélete

A hazai bőrművesség témakörében a lószerszám-összetevők kialakításáról szóló írásokkal folytatjuk a SZALAKÓTA program kézműipari cikksorozatát.

Mint az eddigiekben már kitértünk rá, a késő-középkori és az újkori szíjjártók egyben nyergesmesterek voltak, ám a korábbi, honfoglaláskori lovas-felszerelések készítőit nem lehetett elsősorban bőrművesnek tekinteni (faművesnek és ötvösnek valamivel inkább), és csak fokozatosan vált a nyeregcsinálás túlnyomórészt szíjasfeladattá. Amikor ez bekövetkezett, a régi fanyereg közvetetten még mindig meghatározó konstrukciónak számított, a még mindig favázas bőrnyergek követték az előzmény számos formajegyét. A folklorikus bőrsallangok a honfoglalóknál még nem voltak szokásban – különben szőrén (nyergetlenül) is meg kellett tudniuk ülni a lovat, mégpedig úgy, hogy nekik és a lónak ne egyhamar fájjon ez – ,  a díszítőkedv a nyergek fatestére, illetve a tarsolyok fémrészére, a tarsolylemezre irányult. A tarsoly, vagy a lovasok felszerelésének megannyi más nevezetes darabja – például az íjtartó átalvető, a nyíltartó tegez vagy puzdra – nem is feltétlenül bőrből készült (szövet-iszákok), de ha bőrből, nem különösebben előkészített és gondozott bőrből.

Annak a fanyeregnek az esetében, amelynek alakzatához elődeink messze keleten szoktak hozzá – hogy aztán honossá tegyék a Kárpát-medencében –, a ló nyeregtakaróval (horzsolásvédővel) borított hátára két nyeregdeszka (nyeregtalp) feküdt rá hosszában. Az állat szempontjából jóval kíméletesebb szerkezet jött ilyen alapon létre, mint a párthus, római-lovagi és arab nyergek esetében. A nyeregtalpat nyárfából fejszézték kissé ívelt, a lóhátra jobban illeszkedő formára. A végeikre összefogó íveket, eperfa kápákat rögzítettek fel csapolással. A kápák közé lehetett ugyanis kifeszíteni a farbőrt. Nyersbőrből üléshez való darabot metszettek ki, illetve még vékony szíjakat. A farbőrt a végein odaszegelték a kápák kerek karéjához, míg a nyeregtalpak furatai felől a szíjfűzés lejjebb húzta a kialakult nyeregfelszín közepét. A rézsútosan álló nyeregtalp külső-felső részéből lógott alá a ló oldalain a kengyel, vagyis a lovas lábfejét alátámasztó, szíjfogta vasgyűrű. A bővebben faragott és festett kápák többnyire virágmintásak voltak.

Idő múltán a nyeregkészítők kezén a vaskos fa nyeregtest favázzá könnyebbedett, amelyet –  az úri változatú nyergeknél is, és a parasztiaknál is –kiszárított bükk gőzölése után szabtak ki. A faváz részeként a valahai nyeregtalpak karcsúsított változata mint oldallap vagy párnafa szerepelt. A részeket még összeerősítésük előtt (csontfőzésből nyert ragasztót, enyvet kentek rájuk), ritkás szövésű vászonbevonattal látták el. Az összeerősítésnél megnőtt a vasalás, a fémveretek szerepe, annál inkább, hogy egész kis heveder-rendszer felszegelése is hozzátartozott már a nyeregkészítéshez. A sűrű lenvászonból szabott gurtnik alkalmazása, a hevederezés a ló hasa alatt is biztosította a nyeregállást. Heveder által bundaréteg is kerülhetett a farbőrre. Az egyidejűleg eltérő nyeregfajták egyik különbözési síkja a kápamagasság volt: alacsonyabb-e, magas-e a kápafelhajlás, elöl magasabb-e vagy hátul, vagy netán kettősen magas kápájú katonai nyeregről van szó. Testessé a nyereg főleg a váz szőrrel történő kitömése által vált. Mindenekelőtt az ülésalja feltömését jelentette ez, de a később felhelyezendő bőrrészek is töméssel-varrással készültek. Legyakrabban birkagyapjú szolgált erre a célra. A feltömött nyeregváz még kapott egy feszes, levarott vászonborítást, és ezután már csakugyan a hosszas bőrmunka következett úgy a késő-középkor nyergeseinél, mint a 20. század első felének paraszti keresletre dolgozó nyergeseinél – ekkorra ugyanis a régebben huszársági stb. célú boknyereg (eredetileg bock) már általános használatúvá vált a hazai lótartók körében.

Napjainkban, amikor (például) üvegszálas gyári vázat vesz igénybe a nyeregkészítő, Magyarországon még mindig azt mondja a vázra: „a fa”.  Ne maradjon le témánk folytatásáról! Addig is…

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

A régi bőrművességi kultúra néhány részlete

Folytatjuk előző, a hazai bőrművességgel foglalkozó írásunkat a SZALAKÓTA program háziipari témájú cikksorozata keretében.

Tekintettel a nyersbőr kikészítésének viszonylagos sürgősségére, nyersbőr-kereskedelemmel jóval kevesebben foglalkoztak, mint készbőr- és feldolgozottbőr-kereskedéssel (felvásárló-vásározás, sátras rendelésfelvétel). Szigetszerűbben is mozogtak, mint amazok, belül maradva az egyes szűkebb tájkörzeteken.  Ami épp a nyúlbőrforgalmat illeti, azt a 18-19. században nagyrészt a batyus házalózsidók bonyolították. A tímárokhoz, vargákhoz nem elsősorban kereskedőktől került a nyersbőr. Maguk is ismerték a bőrkímélő nyúzás módozatait, voltak nyúzószerszámaik, függesztőeszközeik, de a bőrök többsége lenyúzva került az udvarukra – mint a szűcsműhelyekbe is –, a nyúzáshoz legjobban értőktől: a pásztoroktól és a vadászoktól, akik természetesen pontosan érzékelték a csak hibás vagy sérült állat és a beteg állat közti különbséget, illetve a vágott, lőtt állat és a dög közti eltérést. Ám a parasztok sem tartózkodtak mindig a saját vágású juhok, ökrök, lovak, disznók nyúzásától, sőt akár a bőrfeldolgozástól sem. Báránybunda céljából legjobb az egyéves kos januári vágása. Padlásra terítve a bőrt, rögtön betimsózták, a mosás stb. ráért.

A 18. század folyamán a tímárok és a vargák bőrkikészítési módszere összemosódott: ekkorra már a tímárok zöme is csersavval dolgozta meg a nyersbőröket, csak munkamenetbeli szokásaik voltak mások, mint a megoszlóbb figyelmű vargákéi, akik lábbelik kimunkálását, javítását is végezték. Nem mintha az eredeti, timsós-faggyús – csávázó, nem cserző – tímár-eljárás egészen kiveszett volna, de akik alkalmazták, mind fogyatkozóbb kisebbségbe jutottak, és a 19. századelőn már nem tímárokként, hanem hangsúlyosan fehértímárokként, vagy fehérjártókként emlegették őket. Kiveszni azért nem veszhetett ki egykönnyen a módszerük, mert a lószerszámok valaha mind ridegtartásos jószágok bőréből készültek, és az arányeltolódás az istállós gazdaságok bőrkiadása javára nem volt gyors, márpedig a ridegtartás felől származó marhabőr kezelési optimumát timsóval lehet elérni. A timsó vízben oldódó, savas kémhatású kálium-alumínium-szulfát. A fehérkezelt ridegmarhabőrből kialakított hámszíjazatok meglepően rugalmas anyagúak voltak, miközben igen nagy szakítószilárdságúak. A magyar lószerszám, kocsiszerszám az 1600-as években olyan feltűnő jótulajdonságokkal bírt, hogy francia küldöttség érkezett a timsós tímárság tanulmányozására, majd a Napkirály pénzügyi-gazdasági főhivatalnoka, Colbert akaratából Franciaországban meghonosult a „hongroayage”, a „magyar bőrkikészítés”. (Az így működő ottani manufakturális tímárüzemeket még 1800 körül is „hongroierie”-knek nevezték.)

Az istállós tartású állatok bőrét kezelő, cserzésre áttért 18-19. századi tímárok először nagy dézsákban beáztatták, megtörték, majd szőrtelenítették munkaanyagukat. A szőrtelenítéshez meszet használtak. A mész kimosását illetve a pőre rugalmasítását madár- (tyúk-, galamb-) és kutyaürülék-pácba áztatással végezték. Mindez csak a cserzésre előkészítést jelentette. Cserzéshez a sárga cserszömörce és a tölgygubacs sav-anyagát vették igénybe. A szűcsmester, mint irhaigényes bőrműves, nem mondhatott le az önálló bőrkikészítői tevékenységről, hiszen a tímárok, tobakosok, cserzővargák összes módszerében rutinszerűen elég nyomatékosan szerepelt a kopasztási fázis. Folytatjuk cikksorozatunkat… addig is…

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

Fakopáncsolók

„István vagyok, beteg édesanyámmal élek egy kis faluban, ahol a munkához jutás igen korlátozott sokunk számára. A Szalakóta programról egy kézművestől hallottam, és úgy döntöttem megpróbálom a csatlakozást, attól függetlenül, hogy az én munkám nem az alkotásban, hanem az ahhoz szükséges anyagok előállításában merül ki. A legjobb döntés volt, hiszen a Szalakóta program telente lehetőséget biztosít arra, hogy az általam kitermelt faanyag tovább értékesítésre kerüljön olyan ezermestereknek, akik saját, egyedi terméküket készítik el belőle, így ez családom számára egy biztos, plusz bevételi forrás idényszerűen, de hosszútávon.”


A VELARI Nonprofit Kft. a SZALAKÓTA Program keretén belül olyan saját ötletüket megvalósító termékkészítőket, ezermestereket karol fel, akik saját termékeik előállításához, illetve értékesítéséhez szeretnének segítséget kapni.

További információért tekintse meg honlapunkat: Szalakóta Program: Képviselt termékek

A fenti termékek után érdeklődhet a szalakota@velari.org címen.  #fakopancsolo

(X)