A csizmadia-műhelyek

Eddigi áttekintésünk a ruházati bőrművesség témájában – a Szalakóta program háziipari tárgyú cikksorozata keretében – már csaknem teljes, de befejezésül még illik kiegészítenünk a csizmadia-mesterségről elmondottakat. A csizmadiákról ugyanis csupán érintőlegesen szóltunk korábban, megemlítve, hogy a 16. században a vargák jelentős része elhagyta a bőrkikészítést, illetve a bocskorokkal kapcsolatos szolgáltatásokat, és átállt csizmadiának.

Magasszárú, csizmaszerű bőrlábbelik a középkorban is készültek a vargaműhelyekben, de a mai értelemben vett csizmák változatai csak az 1500-as években terjedtek el. A csizmadia mindig beszerzett készbőrből dolgozott, és korántsem csupán csizmákat állított elő. Nem azért nevezték csizmadiának, mert egyebet – topánt, cipőt csinálni – nem tudott, hanem mert más nem állított elő csizmákat, más mesterhez nem, vagy csak bizonytalanul lehetett csizmáért fordulni. A vargamesterség aztán előbb sorvadt el a csizmadia-mesterségnél: végső végét az jelentette, hogy a céhes korszakon túl már beszűkült foltozóvarga-szakmából modernkori suszterség, cipészség vált. Ez annyiban nyitást is jelentett, hogy csizmadia-termékeket is lehetett a korábbi vargához vinni.  Későbbi fejleményként aztán már a csizmadiák felől is bővülni kezdett a cipészek mezőnye, hisz a csizmadiaműhelyek fénykorukban sem utasították el a csizmajavítási feladatokat. A cipészmester olyan lábbeli-javító, aki maga is készít lábbeliket, de ezt a képességét csak fele idejében vagy másodlagosan – ha nem ennél is ritkásabban – gyakorolja. (Létezik egy olyan vélelem, hogy a „suszter” szó mást jelent, mármint hogy a suszterok, szemben a cipészekkel, már nem tudnak cipőt csinálni, csak reparálni. Tévedés: a két szó ugyanazt jelenti.)

A keleten kialakult, hozzánk török közvetítéssel érkezett klasszikus csizmaformák közös jellegzetessége a kifordított varrás volt, amely még a 20. század elején is dívott. Az összes varrást (szár-oldalvarrások vagy szár-hátsóvarrás, talpvarrás, sarokvarrás) megelőzően a csizma eleje-részét, a lábfejhez igazodó szakaszt ványolófán – a nedves bőrt deszkára szegezve – hergelővel alakították ki, nyújtó jellegű művelettel, majd hajlati ráncokba szedték.  A kifordított varrás azt jelentette, hogy a csizmaszárhoz való kiszabott bőröket nem a külső felületüknél fogva öltötték a talpbőrhöz, hanem kifordítva a talp fonákjához varrták, két-tűs eljárással, és a még megvarratlan sarokrészen át, esetleg fa sarokbetéten át fordították a színére az egész átnedvesített csizmabőrt.  A kések, fogók, árak, tűk mellett a kaptavas és a bőrráspoly is a csizmadia mindennapos használatában volt. Akár egyetlen nagy darabból is lehetett csizmaszár, ám ehhez már 19. századi ványológép kellett, és ráncoló alakzatú kaptafa. A csizmapárok még akkoriban is „egylábasan” készültek, csak a lábon, használat által módosult jobb- és ballábassá az eleje-részük. Még a varrógépek kora előtt csizmaszár-tágító mechanika is megjelent a műhelyekben.   A sámfák, eltérően a kaptáktól, nem a lábbeli alakításának eszközei, hanem a kész csizma, cipő formatartását szolgálják.   Az I. világháború előtt erősen terjedt már a csizma-fejrészek külön- szabása és a „féllábas” talpak szegelése (branzolos, vagyis béléstalpas és rámás csizmák) – nem a talpak vasalásáról, hanem a bőrrészek összeerősítéséről van szó.    A parasztcsizma, a lovaglócsizma és a vadászcsizma mellé a két világháború között zárkózott fel – a katonacsizma-változatok mezőnyéből népszerűsödve – az alul fűzős bilgericsizma. Csizmák még ma is készülnek egyes kisipari műhelyekben, de olyan műhelyt már nem találunk, amelynek főtermékei csizmák volnának.

Reméljük, érdemes volt velünk tartani és sok értékes gondolatot oszthattunk meg Önökkel a termékenyítő régmúltból.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

A szűcsmunka közelebbről – a ködmönformák

A régi magyar szűcsmesterség hosszas ismertetésének már határt kell szabnunk a Szalakóta program háziipari tárgyú cikksorozata keretében, de egy, a ködmönökről, bekecsekről szóló írás még mindenképpen idekívánkozik.

Míg a suba palástszerű felsőruha, amely gyakran ujjatlan és többnyire térd alá vagy még mélyebbre ér, a szintén hosszúfürtös rackabőrből való (csak olykor kecskebőr) ködmön mindig is kabát-jellegű ujjas volt, amely igen gyakran csak derékig illetve farközépig ért, noha határozottan ritkának a combközépig vagy akár bokáig nyúló hosszúködmön-viselet sem számított. Fogasra akasztva a legtipikusabb ködmön ujjai bőven alálógnak a prémszegéses ruhaaljnak. Egyébként a hosszúködmönök is testhezállóan készültek –  a subától eltérően –, de ez a szabásjelleg a láb körüli szakaszon már megváltozott, a széltében is toldásos nagyködmön  ott harangszerűvé válhatott.

A  busómaszkosok felsőtesti öltözéke is – szőrével kifordított –    ködmönféle jelmez tulajdonképpen.

A középkori nagyurak is hordtak ködmönöket, rajtuk díszes kötéssel, ékkövekkel, ám a kora-újkorban a textilek térhódítása lassacskán a kisúri és paraszti világba szorította a ködmönt: az előkelőségek egészen áttértek az addig is létezett, szőtt anyagú, fényes kidolgozású mentére, amelyet télire kibéleltettek szőrmével. A 18. században a szerényebb megjelenésű menték a paraszti világban is gyéríteni kezdték a ködmönviseletet, a 19. század elején pedig, a mentehasználat fenntartása mellett az addig megmaradt ködmönöket szinte mindenhol subára cserélték. Ám amikor a subadíszítés kibontakozása épp teljébe ért –  a század derekán valamivel túl –, újra divatozni kezdett a ködmön, mégpedig most már a (korábbi írásunkban bemutatott)  subacifrázás illetve a mente-zsinórozás, mente-fémgombozás átvételével, mindenekelőtt a parasztmenyecskék, parasztasszonyok körében, elmaradhatatlan kelengyeholmivá is válva.  Sőt, viseletének nagy elterjedtsége jócskán túl is élte a suba fénykorát.

A legrégebbi szabástípusú ködmön (avagy kozsu) a „vállasujjasan” szabott bundakabátka, vagyis amelyiknek az ujja bőréből alakították ki a váll- és mellrészét is.  A többi részt azonban hosszantian toldották a vállhoz (nem úgy –nem széltébe-sávosan –, ahogy például erdei állatprémből varrnak meg egy mellényt).  Már a 19. század előtt a vállasujjasnál sokkalta inkább elterjedt a külön „elej”-részből, háta-részből, és ujja-részből összeállított ködmön. Idővel a háta-rész lett a legdíszesebb, amelynek általában konkáv ívoldalai voltak, úgynevezett „császárvágása” –  az eképp karcsúsított ködmön ellentétét a 20. század egyenes hátú, egyszerű munkásködmönjei jelentik.  Az „elej” pedig igen gyakran „csákós vágású”, azaz ferde vonalú szárnyakat mutatott.  A női ködmönt, amelynek egy időszakban sonkaujj-divatja is terjedt, hátul, a csípőnél erősen megráncosították. Gyakran alkalmaztak „hátfelfoltot”, nem toldásképpen, hanem erősítő bőr-rátét gyanánt, a nyakat félkörösen befogó felső véggel.  A derékba szabott, fodortoldású ködmönt bekecsnek nevezték. Ez a szójelentés aztán, a 20. század során eltolódott, és ma már főként az ujjatlan (mellényszerű) báránybőr felsőruhát nevezzük bekecsnek, ha ez hosszabb, nagyobb holmi a legtipikusabb lajbiknál, és így nagy, prémszegélyes zsebe is lehet.

Ha belebotlunk egy mai ködmöncsinálóba, annak műhelyében valószínűleg készül nem paraszti jellegű szűcsmunka is, valamint olyan holmi is, amely nem is egyértelműen szűcsmunka – például kelme-bélésű bőrkabát, bajcolt kecskebőrből. (Bajcolás: szőrtelenítés; falcolás: bőrvastagság-kiegyenlítés; valkolás: töretés, intenzív puhítás; rámázás avagy spannolás: a bőr kifeszítése a festékezés számára).

Még a csizmadiákról kell szót ejtenünk, erre egy hét múlva kerül sor.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

A szűcsmunka közelebbről – subadíszítés

A magyar szűcs-ornamentika témáját már érintettük egyszer a Szalakóta program háziipari tárgyú cikksorozata keretében, amikor arról írtunk, hogy a 19. századi alföldi pásztorvilág posztó cifraszűreinek mintaforrása elsősorban a bőrművesség volt. Most részletezőbben szólunk erről a motívumkincsről. Az  első világháború után megkezdődött a subaviselet visszaszorulása, de díszeiké még nem: azok tovább éltek szűrökön, ködmönökön és falusi mellényeken, nemcsak a bőr- de a vászon- és posztó-pruszlikokon is.

Az ünneplős illetve templomozó parasztsuba (nem a ridegpásztori suba) 19. századi változatai közül az egyiket röviden „almás”-nak is nevezték, a szót subák tekintetében főnévként is, jelzőként is használva. „Almás” az olyan bunda neve –  vagy jelzője – volt, amelynek bőrrátét-dekorációja, festett és/vagy hímzéses szironyozása kerekded formák alkalmazásával tüntetett.  Szóbajönnek itt az esetleges vállgallérok, aztán a deréktoldásokon végighúzódó „keresztirhák” (a subacsinálók „irhának” mondták a rátétül szolgáló szőrtelen bőrcsíkokat is), valamint a hosszanti varrásokat elfedő, hol fehér, hol piros „szálirhák”. Ezeket a hasiból szabott szalagokat a szélükről különböztették meg, vagyis a szélük volt az, amely vagy „vízfolyásos” (hullámos), „csigás”, „csipkés” vagy „almás” jelleget mutatott – utóbbit akkor, ha a perem félköröcskékkel volt végigfogazva. A perem mellett színes kísérőfonalat vezettek végig, ez volt a vereznek.

rátétek hímzései idővel átkerültek közvetlenül a subafalra. A virágforma-kivágatú bőrrátétekkel ékes subát, illetve a nem különösebben rátétes, de annál erősebben hímzéses subát „virágos”-nak mondták. Leggyakoribb a pávaszemhez hasonló stilizált rózsamotívum volt, amely alul ritmikusan végigsorjázott a suba cikkelyein. Járáskor a fodrokkal együtt a rózsasor is méltóságteljesen rengett-lengett, asszonyi kisbundák esetén pedig, amikor a rózsasor közelebb esett a derékhoz, farhoz, kimondottan a női ringás hangsúlyozódott általa.

Egész kiskerti csokrok, színes gyapjúfonallal, majd 1850 után szűcsselyemmel hímzett bokorvirágok is sorjázhattak a subán, tulipánnal, szekfűvel, nefeleccsel, rozmaringgal, más hajtásokkal, levelekkel ékesen, igen sok stilizációs verzióban – például ágtartó madár motívumának alkalmazásával tömörítve igen gazdaggá a szimmetrikus kompozíciókat. A kompozíciók nem lepték el a subafalat, legfeljebb a vállat (válltányér-hímzés), mert kerülni kellett a bőrmállasztó fokú hímzési zsúfoltságot. Ezért rendre érvényesült a subafal szép alapfestése – például tapló általi egyenletes vörösbarnasága. Selymezésnek sokhelyt az egyszínű vagy kevésszínű selyemfonalas virágozást nevezték  a subavállon-subaháton-subaujjon (már ha ujja is volt a subának, mert gyakoribb volt az ujjatlan). A selymező-szokások tájegységenként eltértek: emitt a fekete, amott a zöld dívott, máshol a lila rajzolat uralkodott. A subaalj göndörödő báránybőr szegélye fölött körbefutó ornamentikus sáv is növénymotivikus volt, de nem annyira álló, mint inkább elfekvő ábravonalakkal.  A teljes subadíszítésben hat-hét nevezetes öltéstípus váltakozott.

A pásztorbundák sem maradtak akármeddig dísztelenek: aljukra lucsokvédő prémszegély került („kötés”), amely bőrsallangokkal fonódott, vagy gombolódott fel a subafalra. Az ilyen „kötéses bundák” válla alá általában „kártyát”, piros bőrrátétet varrtak, fehér sallangszíjakkal, dohányzacskó- és tűzszerszám-tartónak.

Ködmönről, bekecsről eztán fogunk szólni.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

A szűcsmunka közelebbről – a suba megvarrása

Előző írásunkban a Szalakóta program régi mesterségekről szóló cikksorozata keretében a subakészítés alapozó munkálataival foglalkoztunk.  Ennek során azt is jeleztük, hogy a subát a megszabott birkabőrök egész sorából alakították ki, de még nem tértünk rá ezek illeszkedéseire és az egyes összetevők szerepére.

paraszti rackabundát készítő szűcs először is vállbőrnek valót jelölt ki, amelyet aztán a kívánt funkció szerint formázott meg, hosszanti oldalain kissé konkáv téglalappá szabva a munkadarabot. A férfi nagybunda érhetett csak kissé térd alá, és érhetett bokáig, sőt, akár olyan hosszú is lehetett, hogy már szinte a csizmaorrot is elrejtette. Mivel hordáskor a vállon nehézkedett, a hosszúsuba vállrésze fokozott masszivitással kellett készüljön. Abból a szempontból azonban mindegy volt a hossz, hogy mindegyik változatnál a vállbőrhöz kellett toldani a többi részt, vagyis a váll felőli végen kerekített oldalbőröket, az elejbőrt és a hátbőrt  – mindegyiket tetszés szerint egy vagy több hosszú tagból, majd a toldóvarrás után a zsákvarrásra emlékeztető módon egymással is összeerősíteni őket. Cikkelyfodrokra tagolódó, a lábak irányában többé-kevésbé szétálló palástforma állt elő.  Küloldalán mindegyik bőr a felső végtől az alsóig meg lett hasítva, aljuk egyenlőre vágva és prémmel szegve. A varrásvonalakra ráerősítő bőr- vagy (színes) posztócsíkokat vócnak nevezték. A legbővebb, 24 bőrös  subák bőrcikkelyeinek sora kiterítve teljes köralakot adott ki, a kör közepén a nyakkivétellel, ahol a nyak-csat helyezkedett, illetve a kacagánygallér (leggyakrabban fekete báránybőrből).

A magyar középkor még nem kései szakaszában az erdei-mezei embereknek még jelentős hányada viselt nyestprém-, vaddisznóbőr- nutria (mocsári hód)- stb. öltözéket. A 15. században már leáldozott ez a szokás: nyestbőrben a kancelláriusok jártak, jobbágy egy sem, amint karmantyúkat (kéz-és karvédő prémeket) sem viseltek a falusi kunyhók lakói. Viszont a paraszti világban, akár a vitézeknél még megmaradt a kacagány „divatja”. Azokban az esetekben, amikor a valahai bőrkikészítő megőrizte a prémes állat karmos lábait, hogy a mellső lábak nyakkötőként szolgálhassanak egy-egy hátibőrhöz, illetve a hátsó pár láb derékkötőként, az esetleg csíkosszőrű állatfarok pedig díszként szerepeljen, ilyenkor az úgynevezett kacagányon dolgozott. Hozzá kell tenni, a középkorban és azon túl is a használatba kerülő kacagányok többségét nem szűcsmesterek állították elő, hanem olyan pásztorok (farkasbőrből, kosbőrből), akik más bundák készítésével nem foglalkoztak. A kacagányok és az átelleni elejbőrök viseletét éppen a subakészítés későbbi terjedése kezdte margóra szorítani, amikor a lógatott elejbőröket felváltották a belebújható mellesek, lajbik. A tipikus subagallér tehát egyszerűen a közvetlen előzmény visszamaradt nyoma, jelzésszerű maradéka.

Valójában egyébként már a középkori előkelőségi bundák is meglehetősen hasonlóan készültek, mint a későbbi parasztsubák, csak a felhasznált szőrmék dolgában mutattak sokkalta nagyobb változatosságot. Cikkelyességük mégsem tűnt ki úgy, mint a későbbi parasztbundáké, mert a méltóságok díszes posztó- selyem- vagy brokátborítást vonattak a külső bőrfelületre.

Akit a díszítés is érdekel, az maradjon velünk továbbra is.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU