A sallangok története

A Szalakóta program háziipari tárgyú cikksorozatában a bőrművességgel foglalkozó írásfüzérünk kiterjedtségét elsősorban a lószerszám témakörének   nagy itthoni hagyománygazdagsága magyarázza. Eddig azonban kitértünk más tájak nyergelési, kantározási, fogatolási szokásváltozataira is. Ezúttal elmarad a kitekintés, mert a sallangozás speciálisan magyar kultúrájáról lesz szó, amely középkori előzmények felől a 17. században bontakozott ki, és számos bőrműves ma is őrzi nálunk az idevágó ismereteket.

Régen sem csupán a szíjjártók foglalkoztak sallangkészítéssel, hanem olyan mesterek is, akik nyergek, hámszíjazatok előállítását nem vállalták, ám ostorokkal, lovas használatú bőrtokokkal és sallangkészletekkel annál gyakrabban bíbelődtek. De maguk a csikósok is szívesen töltöttek időt ilyen tárgyak kidolgozásával.  Hiszen még a valahai kondások közt is bőven akadtak, akik természetesnek tartották, hogy bőrtarisznyájuk anyagát maguk cserezzék ki, majd az általuk kiszabott tarisznyát maguk szabják ki, varrják meg és maguk díszítsék maguknak.

Magyarországon vitézi lovak szerszámzatára már az 1100 körüli években szokás volt védő bőrlebenyeket, hosszú bőr-leffentyűket aggatni a bögölyök ellenében. Idővel ezeknek a védőrészeknek olyan varrásos összekötéseik alakultak ki, amelyek mintázatot képeztek, bizonyos cifrázati igénnyel, szimmetriára is törekedve.  A 17. század pedig  –  Felső-Magyarországon és a török fennhatóságú Duna-menti középtértől keletre –  a könnyű kocsik és a könnyű parádés fogatolás nagy elterjedési hullámának ideje is volt; ezeknél a korabeli fogatolásoknál vált elmaradhatatlanná a hasításos és fűzéses technikájú, folk-motivikus  sallang-alakzatok alkalmazása.  A hasított és a vágott bőrdarabok és bőrcsíkok, valamint a csíkokból fonott sallangrészek kombinációs lehetőségeire már akkoriban rátaláltak. A bőrhasítás árral történt. A bőrszál-párok egybefűzése (eltért egymástól a laposfűzési eljárás és az élfűzési eljárás) a bőrszálak kilyukasztgatását előfeltételezte. Már akkor elkülönböződött a kantár homlokszíjához varrt homloksallang és a lófejet szintén érintő pofa- vagy fülsallang kategóriája, akár a hátsallangé, az oldalsallangé és a vesesallangé is.

Bő másfél évszázaddal később, amikor már megjelentek a nemzeti címerrel dekorált díszhámok is, már világos szabályként tartották számon, hogy a díszhám lehet rojttalan vagy rojtos, illetve mutathat egyenes szíjszéleket vagy csipkézetteket, és a sallangozás minden összetevőjének e különbségekhez is igazodniuk kell. Például a veret-ékek – díszcsatok, cizellált fémgyűrűk, fém sallangrózsák – nem lehetnek csipkézettek olyankor, amikor a bőrök nem azok.

A 19. században a legszebb sallang-együtteseket a Debrecen és Nyíregyháza közti Újfehértó híres negyedévi vásárain lehetett megcsodálni, illetve beszerezni.  Az Újfehértón kiállított sallangok fonásos részei többnyire kösün („varrószéken”) készültek, kétélű ár segítségével,  12 vagy akár 32 szálból, egyenes vagy ívelt kontúrú, illetve   tömör, vaskos, vagy szellős, áttört változatban. Általános volt a színes szironydíszítés (bőrt-bőrrel-hímzés). Az ostorok sallangozásáról legközelebbi írásunkban lesz szó.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

A lószerszám szíjazati elemei – a fogatolás további részletei

Előző írásunkban a hám-szíjazat legfőbb részeit ismertettük a Szalakóta program régi mesterségekkel foglalkozó cikksorozata keretében. A fejlettebb változatú hámszíjrendszer hozzáadott elemeinek bemutatására most kerítünk sor.

A szügyellőre vagy húzószíjra hosszában szügyellőpárta erősíthető. Ez a pánt segíti, hogy mielőtt még a húzó a rá merőleges marszíjat elérné, máris kapcsolódjon hozzá egy megelőző merőleges hámrész, a nyakszíj vagy nyakló (vállszíjnak is mondják). Mivel pedig a marszíj (a gyeplőtartó karikákat viselő kápa) mögé, a hátközépre még hátszíj is feltehető, a ló testét felül három szíj-ív is befoghatja sorban. Az istráng (strang, hámideg) ebben az esetben egy szakaszon hosszúkás istrángtáska (avagy hámtáska) belsejében húzódik: a táska a húzószíj vonalát folytatja a ló oldala mentén, hogy a hátszíj végeit hozzá lehessen csatlékolni. Ha a hátszíj vonala körbeéri a ló testét, az alsó részt ágyékszíjnak nevezik. Egyes vidékeken sokáig csak nyaklóval hajtották a lovat, majd a marszíjat nevezték hátszíjnak, hisz harmadik felső testszíjat soha nem tettek fel.   Ha a hám nyakszíjas, a lovat a nyakszíjtól kiinduló zsinegpár vagy lánc, esetleg rúdszíj köti össze a kocsirúddal, különben a szügyellő tartókarikáin át történik ez a kötés. Y alakú szügyellő-előrész csak nyakszíj feltevése esetén lehetséges.

A fejlesztett gyeplőnek, amely már kevéssé téveszthető össze a bőr kötőfékkel, számos válfaja ismert, de a legegyszerűbb fejlesztett gyeplőnek is van szárperece, és vannak ebbe csatolt eremlői, illetve kapcsolódik hozzá és a bak oldalához egy pótlólagos szerepű álomszíj (kiskocsis), hogy a hajtó a szárperec elejtése esetén is megőrizze irányítóképességét.

Ami a hátszíjat illeti, ennek akad olyan formája, amelyet nem a fentebb jelzett módon kell feltenni, mert nem a kétoldali istrángtáskákig ér, hanem a marszíjat és a farhámot köti össze felül. Ha viszont farhám is kerül a lóra – széles szíj-ív a faroktő fölött is és a far alatt, a hátsó combnál is (oldalról < alakot mutatva) – akkor hosszú oldalsó tartószíj is kell a marszíjtól a farhám-csomópontig, illetve összekötő mellékszíjak a farhám főágai közt.  Alkalmaznak hámpárnákat is. Könnyű, közepes vagy nehéz hámról a szíjak vastagsága és szélessége szerint beszélünk. A farmatring (farokszíj) parádé-elem: egyik végén hurok (bújtató) által összefogja, megemeli a lófarkat, míg a másik irányban a hátvonalon a marszíjig ér (hátaslovaknál a nyeregig), és sallangtartóul szolgál. Szemzőt a szállító funkciójú húzásra összpontosítás érdekében applikálnak a kantár pofaszíjára: a befogatolva haladó lovakat felfokozottan zavarhatják a peremlátványok, oldalt észlelt mozgások.

Néhány szót még az összetett fogatolásról. Ha nem egyetlen lovat fognak be két kocsirúd közé, vagy egy rúd mellé, hanem kettes fogat áll elő, úgy a rúdtól balra a „nyergesnek” nevezett ló áll, és a másoldali ló a „rudas”. Az előbbi elnevezés annak az időnek az emléknyoma, amikor a kettes fogatnál a hámok még nem egyeztek meg, mert az egyik lovon nyerges irányító ült. (Ha két igásökör vontat, a „kezes” vagy „csá-s” állat húz baloldalt és a „hajszás” húz a másik oldalon.) Négyesfogatnál a rúdfejre kisefa (bókony) kerül keresztbe, és az elülső pár ló ahhoz kötve húz. Ekkor is elöl van a „nyerges”, csak mögötte a „gyeplős” mozog, míg a másik oldalon a „rudas” hátul marad, az „ostorhegyes” mögött. Ötösfogatnál a „gyeplős” mellé fogott ötödik ló a „láncos”, ha viszont a „rudas” mellé fogják, akkor „lógós”. Szintén széltében történik a hatosfogat (stb.) létrehozása –  eltérően az ökrösszekér esetétől, mert ott a tézsla és a hozzátartozó csikoltó segítségével mindig pár kerül pár elé. Az egyes lovak szíjazatának viszont a pozíciókülönbségek ellenére – elvileg – nem kell nagyban különbözniük. – Ha a sallangokra kíváncsi, érdemes következő cikkünkben is velünk tartania.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

A lószerszám szíjazati elemei – bevezetés a fogatolásba

A Szalakóta program nagymúltú mesterségekkel foglalkozó cikksorozatában a hám több cikkben történő bemutatásával fejezzük be lószerszám-tematikus írásfüzérünket.

Hámról két értelemben beszélhetünk, szűk, kötött szójelentés szerint, és tágabb, oldottabb értelemben. A hám szűk fogalmába az úgynevezett német szerszám avagy kumet (komót) nem fér bele, hiszen ilyenkor éppen azt hangsúlyozzuk, hogy a ló fogatolása nem igás módon történik.  A kumet ugyanis egyfajta – ovális alakú – iga: favázas ló-iga, amelyet esetenként egyökrös fogatoláshoz is használtak valaha, és amely a terhelést az állat vállaira helyezi. A Kárpát-medencét kivéve egész Európában elterjedt, mint egyes tájakon domináns, másutt mellérendelt fogatolási mód.  Nálunk csak a nyugati országrészben lett honos a kumet, és ott is részlegesen, a városok hidegvérű málháslovainál, nagytestű fuvaroslovainál, amúgy a magyar fogatolás jellegzetesen hámos lett és az maradt. A hám tág fogalma szerint viszont azt mondjuk: van kumet-hám vagy vállhám, és van magyar hám vagy szügyhám. A kétféle súlyozásnál a hajtóval összekötő szíjrend is eltér egymástól. A szügyhámos és a komótos lómozgás közt természetesen különbség van. A középutat képviseli a könnyű angol kumet – a nemzetközi fogathajtó versenyeken ez dívik. A „szügyhám” szót azonban használják „a hám elülső fele” jelentésben is, ilyenkor a szügyhámot nem a kumettől, hanem a hátsó szíjazati elemek együttesétől, a farhámtól különböztetik meg.

A kötélhámokat hosszú folyamatban, lassan kiszorító költségesebb tehénbőr-hámok időről időre összetettebb szíjazati rendszert is mutattak; nem a kender-hevederes fogatolás hordozta a fogatolás fejlődését.  Ma már a hámszíjazat beállítása főként rugós-billentyűs acélkampók, karabinerek által történik, amelyek pontosan a szándékolt mértékben engednek ki és gyorsan-biztosan kötnek újra, vagyis tartják meg a kívánt szíjfeszességet. Ezzel még maradt szerepe a szíjazati csatoknak és csatlékoknak (bőrszíj-hurkoknak) is.

Ami a szügyhám alap-összetevőit illeti – amelyek egylovas fogatolásnál is, illetve a csikó- vagy pendelyhámoknál, meg a kancahámoknál is mindig elmaradhatatlanok voltak –, ezek a következők: a fejkantáron kívül a szügyellő, a marszíj (vagy markötél, markötés), a veseszíj (segédkötés), a két istráng, és persze a gyeplő. A szügyellő (vagy szügyelő) széltében átfogja elöl a ló szügyét (helyezkedhet Y alakban is; erről majd később) és oldalt érve a ló hosszában eléri – odakapcsolódva – a rá merőleges marszíjat, amely félkör alakban a sörény végén  bőven túl lévő gerincszakasznál, de még nem hátközépen fogja át felül a ló testét. A marszíj folytatása a szügyellő vonala alatt, alsó szíj-félkört alkotva, a hasló. Amikor a ló nekifeszül a hámnak, húzásba lendül, a szügyellő félrecsúszna, ha nem tartaná még egy veseszíj is, átlós összekötés a marszíjjal. A szügyellőszíj és a marszíj találkozásától indul ki az istráng – egy-egy hosszabb szíj a ló két oldalán –, amellyel a lovat odakötik egyáltalán a vontatandó járműhöz, annak hámfájához.  A gyeplő a hosszú irányítószíj, amely a zabla két oldalától két ágon nyúlik (viszonylag egyenest) a marszíj felső részéig, onnan pedig már gyeplőszárként – vagyis kettősen egyvonalú, hurkos végű szíjként –   a hajtó kezébe ér.  Következő írásunkban a fejlettebb változatú hámszíjrendszerrel fogunk foglalkozni.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

A lószerszám szíjazati elemei – a felkantározás további részletei

A Szalakóta program háziipari cikksorozata keretében ez a második írásunk a lovak felkantározása témájában, a szíjjártói munka ismertetésébe illeszkedően.

zabla fémtárgy, ám szíjjártónak tudnia kell a zablák mindahány fajtájáról, formájáról (pálcás, csavart stb.), mert például a csikózablát és a feszítőzablát kombináló Pelham-zablánál duplaszáras a kantár (vagy fordítsuk meg: az úgynevezett „nagykantárhoz” kombinált zabla kell). A zablatest a lószáj természettől foghiányos zugaiba illeszkedik, a hordásznak nevezett íny-területre hat, de tud nyomást gyakorolni a hátsó fogakra is. Az elülső záp- illetve metszőfogak és a szemfogak között húzódik, a nyelv fölött. A kantárszárak kettős feszítése fékhatású, egyenlőtlen feszítésnél a kantárszár az oldalirányú mozgások terelésére szolgál. Serkentésre lovaglópálca, lovaglóostor, és a kengyelbe tolt csizma sarkantyúja használatos, ám ezeknek az eszközöknek az alkalmazása sem jelent eleve éles fájdalomokozást, irgalmatlan fájdalmi kényszerítést (ami egyébként is elvadítaná a lovat). Az angol díjlovaglók, díjugratók tompavégű sarkantyúi például árnyalt utasítások közvetítésére képesek, együtthatva a lovas testtartás-módosításainak kommunikatív impulzusaival. Ennek megfelelően a zabla sem a mégoly betanított állat folytonosan erre-arra cikázó szájfájdalmain át fejti ki szerepét. Az úgynevezett „keményszájú” lovaktól eltérő alkatú, érzékeny szájú lovakhoz gumírozott zablák készülnek.  Feltételesen zabla nélküli kantározással is jól lovagolhatók egyes kancák, mének, paripák.

A homlokszíjnál helyezkedő csótár a hajszerűen előrehulló felső sörény összefogására szolgál, egyben dísz-elem, sallang is: lovasparádéknál színesen rengő strucctollat is tűznek a sörényfürthöz. A szemzők (szemellenzők) megintcsak olyan sallangok, amelyek fontos funkciót töltenek be, de már nem a mostani témánkhoz tartoznak, hanem a legközelebbihez, a fogatoláshoz.

Itt ejtünk még szót a kötőfékről. Minden egyes lovat külön kötőfék illet, amelynek alkalmazásával lovasa – vagy szekeres gazdája – kikötve otthagyhatja az állato(ka)t a jászolos állásnál, ha nem éppen egy kínálkozó tornácnál, ágasfánál, vagy egy kiálló elemekkel épült falnál. A kötőfék tulajdonképpen fejfék, amely a kantárhoz hasonlóan, de zabla nélkül fogja át a ló fejét, és amelynek szárát (vezetőszár) az istállóban ahhoz a lánchoz, esetleg kötélhez hurkolják hozzá, amely a jászolszéli vas-karikáról csüng, fagolyóval a végén. Minden korban gyakrabban használtak kötélből csomózott kötőféket – ismerve a szakszerű hurkolási forszokat –, mint bőranyagút; ma főleg műszálas zsineg szolgál ilyen célra. (Akik kenderrel dolgozva kötélveréssel foglalkoztak, mind értettek a lovak felszerszámozási rendjéhez,, hiszen a teljes hám is készülhetett kötélből.)  A bokszba rekesztett lónak nem kell kötőfék. Jobb, ha ilyenkor egészen szabad a feje, ezért van kötőfék-akasztó a bokszajtó külső oldalán. Ha velünk maradnak, a fogatolással ismerkedhetnek meg.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU