Történeti bevezetés a hazai bőrművességbe

A SZALAKÓTA program kézművességgel foglalkozó cikksorozata keretében most a régi magyar bőrművesség ágainak eltérő jellemzőit, a bőrös háziiparok   különbségeit és kapcsolódásait tekintjük át.

Lovak felszerszámozása –  szekerek, szánok, kocsik elé fogatolása vagy különböző lovaglási célokra történő testfelszíni előkészítése – igényel ugyan némi szakértelmet, de külön szakmának soha nem számított. A parasztgazdáknak ugyanis járulékosan érteniük kellett hozzá, csakúgy, mint a lókupeceknek, a fuvarosoknak, a lovaskatonáknak, lovászoknak, lóidomároknak, ügetői hajtóknak vagy a rugós négykerekűvel büszkélkedő bérkocsisoknak, de még a vadászmestereknek is. Annál inkább elkülönült a nyergesmesterek (egyben hám-készítők), vagyis a szíjjártók foglalkozása. Elsődlegesen lószerszámot gyártottak, illetve a jármot viselő igásállatok szíjazatát. Másodlagosan a lovasok bőröveit, bőrtarsolyait is ők állították elő. Bicskatokot, erszényt, vagy – a puskapor feltalálása után – lőfegyver-tartót szintén lehetett tőlük igényelni, viszont a lábbelik elkészítésétől tartózkodtak, legalábbis nagy átaljában, amint a fonatos pásztor-ostorok készítését is külön specialistákra hagyták. Végképp nem foglalkoztak bőrköpönyegek, gubák, subák, bőrdolmányok, bélelt ködmönök, szűrök, kesztyűk, prémes fövegek, kucsmák, bőrkalpagok kialakításával, vagyis a 11. században már nálunk is sokhelyt működő szűcsök (és részben a jóval később megjelenő szűrszabók) dolgával. Már kissé más a helyzet, ami a bőrbevonatokat illeti, vagyis a fegyverek, kulacsok, szelencék, ládák, lócák, karfák, kocsiülések, támlapárnák stb. bebőrözése iránti valahai szíjjártó-hajlandóságot. Vállalt ilyen munkát a nyergesmesterek egy része,  de a késő-középkorban megjelenő kárpitosok szintén megtanultak bőrrel is bánni.

lábbeliket jóideig a nyersbőr-kikészítés timsós módszerű hívei, a tímárok formázták és varrták, ám ők az 1300-as évektől fokozatosan visszahúzódtak készbőr- és félkészbőr-ellátói funkcióba, elvesztvén a küzdelmet a csersavas módszerű (vörösesbarnító) bőr-előkészítést végző vargaműhelyekkel szemben. A bocskorok, a saruk, és az egész lábfejet befedő, elnyúló orrú cipők mind nagyobb hányadban a vargaműhelyek termékei lettek. A varga bőrkötényeket is szolgáltatott. A tobakosok olyan tímárok voltak, akik sosem varrtak, hanem török cserzésmódot alkalmazva a kordovánnál is finomabb szattyánbőr termelésére összpontosítottak. Majd a cserzővargák is mindinkább más szakmák bőrellátóivá váltak – a 19. századi szíjjártóknak már főleg ők szállították   a bőrt –, emellett bocskor-reparálókká (foltozóvargákká) vedlettek. Már az 1500-as években kezdték oldalt szorítani a vargákat a csizmadiák, pontosabban először még a vargáknak csapott fel jelentős része bőrrendelő csizmadiának. A csizmadia csizmákon kívül cipőket és cipellőket is készített. A szövetet és bőrt társító papucskészítés azért még sokáig varga-feladat maradt (a telente dolgozó falusi takácsok, akik a paraszti lakosságnak többnyire terményért adták a szövetet, a vargáktól és a szűcsöktől némi pénzhez is jutottak).

A gépjárművek elterjedésével, a lótartás jelentőségének megfogyatkozásával megjelentek azok a „szíjjártók”, akik lószerszámot már nem, csak öveket, kistáskákat, bőrtárcákat stb. állítanak elő. Őket bőrdíszműveseknek nevezzük. A szíjjártók ugyan mindig „bőrdíszművesek” is voltak egyben – csak annyiban nem voltak azok, amennyiben ez a szó még nem létezett. Maradjanak velünk cikkünk folytatása során is.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

A szekér készítése – a teljes összeállítás

Mostani írásunk a SZALAKÓTA program bognármesterséggel foglalkozó cikkfüzérének befejező része.  Legutóbb a könnyű magyar parasztszekér két főrészének kialakítását részleteztük. Most rátérünk a részek kettős összekötésére:  a szekér eddig említetlen alkotóelemeire a szekérderék alsó síkja alatt és afölött.

Szekérderéknak lényegében a szekér rakterét nevezzük, ha úgy tetszik, a belső legnagyobb „levegő”-részt, amely a megalkotott határelemek egybekapcsolásából adódik ki.  Vagyis ha egy szénát szállító szekérből kirámoljuk a szénát is, meg alóla az ágasokra fekvő vesszőfonat-lapot (fenék-cserényt) vagy palló-sort is, attól még a szekérderék továbbra is ott van a szekérben: a derékba ekkor is bele lehet állni, ha fölkapaszkodunk. Aljának magassági határát, kissé tengelyfölöttien, a nyújtóra fekvő ágasok rátét-keresztléceinek, a „haslófáknak” a teteje adja meg, míg hossza az elülső és hátsó saroglya, vagy a hajtó-bak és a hátsó saroglya távolságával azonos, szélte pedig a keréktávnál kicsit beljebb a kétoldali lőcsök, illetve az általuk megtámasztott szekéroldalak távolságával egy.

A nyújtó: az elülső és hátulsó szekéraljat összehidaló rúd, végei közelében egy-egy fúrott rögzítési lyukkal. Bevezetni a nyújtót a kész hátsó szekéraljba kell, a tengely-fölötti vánkoslécbe (a simelybe) elővágott résen át, majd továbbvinni az elülső simely megfelelő réséhez, a fürgettyű alá, ahonnan a nyújtónak már csak kis szakasza áll majd ki a lovak felé. A fürgettyű kissé megemeli a fenékszintet, pedig a szekérnek inkább előre jó lejtenie, egyebek közt ezért is nagyobbak a hátsó kerekek. A rövidebb nyújtót hosszabbra lehet cserélni, ennek megfelelően több hosszúságban készültek-készülnek a szekéroldalak is, a cserélgethető „lajtorják”.

A lőcs: hosszúkás, sajátosan formázott fa-forma, amely – megtöbbszörözve – a szekéroldalakat támasztja meg kétoldalról, a szekérderék alsó szélében meghúzódva. A „fejjel”, azon bütyökkel (gúzs-akasztóval), valamint „vállal”, „derékkal”, „lábbal” és a „lábon” kávával avagy köpüvel bíró lőcs elterjedése előtt efféle funkciót a szekéraljak keresztléceihez erősített rakoncák töltöttek be: a felhalmozott szálastakarmány a rakoncátlan szekérről széjjelszóródott, a rakoncás szekérről nem. A lőcshasználat elterjedésével a rakoncákat egyre kisebbre méretezték, de csökevényként megmaradtak bizonyos csatolási funkciókra. Az összesen négy  lőcs behozhatatlan előnye a rakoncával szemben az volt, hogy nagyban feljavította a szekér tehermegoszlását: a  teher részben kitolódhatott az oldalakra és a tengelycsapra, azonkívül a lőcsök egyenletesen vezették le a súlyt a négy tengelyvégre, így az aljak összetevőit már nem kellett annyira megvastagítani, a kerekek magasíthatók lettek, nem dőltek előnytelenül, a szekér egésze pedig nagyobb teherrel, nehezebb terepen is jobban vontatható lett.

szekéroldal váza létraszerű, de hosszában vízszintesre fordítják, illetve be- és kideszkázhatóvá képezik. A belső oldalon lapos, kívül domborúbb fokokat zápoknak, vagy íneknek hívják (a szélső zápot csütkének), a hosszú léceket bűrfáknak,  de van középkötés is, a közfa.  A szekéroldal igen sokvasalatos elem, csigás és tollforma végű merevítőkkel, láncokkal, körbilincsekkel. A hátsó záróoldal pedig, a fordított trapéz alakú saroglya optimálisan vasgombsoros tetejű, mert vaspálca-sorral rácsozódik.  A deszkákkal zárttá tett (elöl is, hátul is szereplő) saroglya a súber.

csatlás: máriaszeges rögzülésű fellépő-kengyel a szekérderékba, az egyik elülső keréknél húzódik, a fürhéc végei és a tengelyvégek közt  A szekér bakja: a hajtóülés az elülső villa egymáshoz közel érő végei (vagyis a kocsirúd-rögzítés) felett. Fadoboz-szerű, vagy csak szalmapárna jelölte hely. A szekér készen van, de hogy járjon is, ahhoz a rúd két oldalára még egy-egy lovat kell fogatolni – célszerűen -.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

A szekér készítése – a két főrész kialakítása

könnyű magyar parasztszekér villa-szerkezete (elülső ágasa, elülső szekéralja) azzal készül el, hogy tengelyre kerül, miután felülről falécek kerülnek a szárnyaira, keresztező-összekötő, a tengellyel párhuzamos állásban, és bővebben, mint a hátulsó szekéralj esetében. A fürhéc (vagy felhérc, feldhinc, éha) nevű tag-fa a rúdillesztési, keskenyebb végre kerül (hámfatartó előtétnek), a méteres, karvastag juha- vagy ihafa pedig, szintén faszegekkel, a szétágazási véghez.   Köztesen, a tengely fölötti helyen, az elülső simely –  vánkosfa-alakzat – fekszik, amelynek a tengellyel majd hajlított vasrudas vagy vaspántos összekötése lesz. A simely fölé kerül a fürgettyű (fergettyű): a forgófa. Közvetlenül a szekérderék szintje, síkja alatt ez fogja megadni a szekér fordulóképességét. Egyetlen erős középszög kapcsolja a vánkosfához és a tengelyhez. A hátsó, kisebb ágasnál (ott, ahol a szárnyak kifelé álló, nyakat alkotó vége akkor is szorosan összepászítandó, ha kétrészes az ágas) nincsen fürgettyű.

tengely a 19. század nagyrészében többnyire még fatengely volt, habár igen erős, vastag korpuszú, és vascsapokkal, -pántokkal biztosított. A század vége felé többségbe jutó vastengelyeket eleinte hámorok szolgáltatták a falvaknak, a 20. századelőtől már a vasüzemek, gyárak. Ma már szekérhez való vastengelyt nem ad sem hámor, sem gyár.  Községen belüli megoldások: vagy nagy gyakorlatú ráverő-segédkovácsok egész csapatával lehet ilyen alkatrészt előállítani, vagy beszerezni a műhelybe egy rugós gépkalapácsot.  Az elülső és hátulsó tengely a szekér legsúlyosabb vasrészei.

A szekér két taliga-része akkor van készen (összeköthető állapotban), ha a tengelyekre már fölkerültek a kerekek. A kerekek hajlatos talp-részét ma (körzős-szakaszoló) megoldással gyorsan ki lehet fűrészelni kőrisből. Régen ez sokkalta nehezebb volt, nem darabolták meg ennyire a talpat: hosszú léceket gőzöltek és talphajlító préssel, verítékesen iparkodtak elérni a kívánt eredményt.  A régmúlt „fakó” szekereinél (a vasalatlanoknál) ez, mint  szilárdság-megadó eljárás, elengedhetetlen volt: tagosított csak a vasalatos szekérkerék talpfája lehet. Miután a szilfa anyagú kerékagyba fúrt csapágyakból már körben kiáll mindegyik kifaragott (esztergált) küllő, ekkor lehet a talpszakaszokat körben ráverni a küllőkre (avagy fentőkre), pontosabban ezek külső, kisebb csapjaira. Az elülső, kisebb kerekek kevesebb-küllősek, mint a hátsók (például 10 – 12). Ebben a fázisban sok csiszolási, illetve vonókésező tennivaló van akkor is, amikor villanyfűrész, villanyeszterga áll rendelkezésre.  A műhely-bakra tett fakerék szélét kikápolják (kissé lejtesítik), majd felütik a talpra a ráfot, avagy singet, a vaslemezből kivágott fémszalagot, amelyből végeinek összehegesztésével lesz fémkarima a talpon. Ráfok, singek, vagyis erősítő, körbeszorító vaskarikák, abroncsok, pántok, gyűrűk feltevése a kerékagyhoz is ajánlatos.  A kerékagy kiállásába szoros tengelycsap-helyet –  puskát avagy perselyt  – kell ütni, erre speciális „puska”-szerszám, kanalas fúró szolgál.

hevítéses kovácsolás már a szekéraljak (az elülső és a hátsó) előállításánál halmozott feladatú, még a tengelyek ügyétől eltekintve is. A kovács-szekciónak sokféle kisebb-nagyobb vasformát kell már ekkor viszonylag gyorsan átnyújtania, hiszen a villa- illetve ágasfa maga is igényel merevítő vasfedést, ha nem is egybevágó borításként, hanem fa-margót hagyó, kontúrkövető közép-erősítésként, számos csavarlyukkal és csavarral.

Következő írásunk témája már a szekér teljes kialakítása lesz.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

A szekér készítése – hogyan fognak hozzá?

A SZALAKÓTA program régi itthoni mesterségeket bemutató cikksorozatában legutóbb a bognárság hagyományával foglalkoztunk. Most közelebb lépünk  a bognár  munkájához: a  kocsikészítés, szekérgyártás munkamenetét ismertetjük, a  talán legtipikusabb  itthoni bognártermék, egy lóvontatású négykerekű, a könnyű magyar parasztszekér esetén át. Egy ilyen szekér előállításának leírása félig-meddig képet ad néhány más jármű – a nehéz társzekér és az elsősorban személyszállító funkciójú fogatfélék (fakerekű kocsi, hintó stb.) – háziiparos gyártásáról is.

könnyű magyar parasztszekér nagyszámú helyi (kistérségi) változata csak olyan részletekben tér el egymástól, amelyek áttekintése arról is képet ad,  mely formaváltozat tekinthető a jármű viszonylag legáltalánosabb, illetve legelterjedtebb formájának.  Mindenképpen négylőcsös, oldalmegtámasztásos szekérről beszélünk, amely juhafás, fürgettyűs fordulószerkezetet foglal magába.  1800 tájától az 1950-es évekig változatlan alapszerkezettel, és országszerte jelentős volumenben készültek az ilyen szekerek; funkcióikról, valahai megbecsültségükről előző írásunkban már megemlékeztünk.

Tulajdonképpen egy többsíkú, és minden síkján többrétű mobil rács-konstrukciót, rácsrendszert kell megépíteni, amely – különösen bedeszkázatlan állapotban, ugyanakkor a vasalásokkal átcizellálva  (a funkcióktól el nem szakadó díszességében) – sajátos esztétikai élményt is nyújt. A szekeret jelentő rendszer könnyen szétszedhető és összerakható, főrészeire széttagolva a padláson nem nagy területen jól tárolható. Maguknak az összetett főrészeknek a szétszedése, habár lehetséges, de nem kívánatos és nem is ajánlatos.

A munkát a szekér-eleje rúdszárnyainak kivágásával a legtermészetesebb kezdeni. Kőrisfából a legjobb ilyen célra dolgozni: a kőris keményfa is, és viszonylag rugalmas is, míg majd a kerékagyakat a szigorúbb szilfából helyes kialakítani. (A lőcsöket esetleg megint másból, például bükkből). Ma az a normális, ha szalagfűrész, körfűrész, villanyeszterga, tárcsás csiszoló áll mindehhez rendelkezésre. Egykor a kerék- stb. csiszolás a vaslemezkéket szorongató bognárinasok keserves feladata volt, és egyáltalán, a villás szekér-eleje részeit előállítani ötször annyi időbe telt, mint most, az említett eszközökkel.  Bárdot használtak, rámás fűrészt, kézi vonókést, többféle kézifúrót – a küllőcsapokhoz  a legprecízebbet, az úgynevezett „bokázót” –, többféle vésőt és gyalut, meg kalapácsot. A méretezés egyébként jobbára szemmértékkel történt, figyelve az előállt részek arányviszonyaira.  Azt eleve lehetett tudni, hogy körülbelül három méteres kiálló szekérrúd (lófogatolási rúd) végének kell majd a villás előrész két szárnya közé illeszkednie úgy, hogy a szárnyak párhuzamos szakasza villanyak-szerűen fogja közre (és kihegyezetten) a rúdvéget. Az is eleve adottnak vették, hogy nagyjából kétméteres tengelytávval készítik a szekeret (gyakori volt ugyan a keskenyebb, fele ilyen széles kisszekér is), ezzel pedig már a villa-szétállási mérték is meghatározódik, minthogy az elülső kerekeknek a villás rész-szerkezet két oldalánál kell helyezkedniük.

Ez a rész-szerkezet, amely egyméternyire lóg be majd a szekérderék alá, még számos tagból áll, ezek kivágása aztán meg kell ismétlődjék, lévén, hogy a hátsó kerekek is hasonló szerkezet  két oldalán lesznek. Megkülönböztetésül a hátulsó szerkezetet nem villának, hanem ágasnak fogjuk nevezni, amint ez nem is mond ellent több vidék szóhasználati szokásának. (Máshol elülső és hátsó ágast mondanak, és a hátsót nem mindenütt két szárnydarabból rakják össze, gyakori az egy darabból faragás).  Az ágas kicsit kisebb a villánál, ám a hátsó kerekek éppenséggel nagyobbra méretezendők az elülsőknél, nagyjából egy arasznyival. Valójában két kétkerekű „talyigát” formál meg előbb a szekérgyártó, és csak ezután válik szekérszerkesztővé, vagyis a munka elvileg folytatódhatnék másként is, például két bricska-jellegű kocsi kialakításával. De még nem mutattuk be a két szekér-főrész összerakását sem – ezt legközelebbi írásunk részletezi.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU